Könyv: Sz. Vágó Kinga: #Kéknyár
A regény helyszíne
Hisszük azt, hogy a történeteket nemcsak elolvasni, hanem megélni, megtapasztalni kell. Így mindig különleges alkalom, ha a regény helyszíneit be tudjuk járni, meg tudjuk ismerni. Valójában Sz. Vágó Kinga könyvének a hatására szerveztük a táborunkat a Mecsek lábához. Sajnos egy napba nem fért bele, hogy Abaligettől Árpádtetőig túrázzunk, de azért így is alaposan belénk ivódott az erdő, s megértettük Csitut, aki a regénybeli túrázás során igencsak bánta, hogy nem hagyta otthon a sminkes készletét. Volt az a pont, amikor a hátizsákban megbújó csomag rágó súlyát is hatványozottan éreztük.
Átlépni a határainkat
Kis csapatunkból néhányan ugyan túrázgatnak, de nem ez a jellemző. Bennünk mégsem vetődött fel, hogy ne tudnánk teljesíteni a közel 18 km-es távot, ami a csütörtöki kirándulásunk során várt ránk.
A történetekért bármit. Persze útközben elhangzott néhány nem túl pozitív mondat is, de mindig kirángattuk egymást és magunkat a pesszimizmus gödréből.
Csapatban valahogy ez is jobban megy. Büdös-kúton aztán nemcsak a friss forrásvíznek köszönhetően születtünk újjá: a bükkfák oltalma alatt mindannyian lecsendesedtünk, kívül-belül.
Nehéz is volt újra útnak indulni, de a fiatalok feltalálták magukat: a Fehér-kúti kulcsosházig tartó úton (kb. 1,5 óra) végig szóláncoztak. Természetesen dőltek a poénok, újabb és újabb túrabotok kerültek elő, de a fáradtabbakat mindig türelmesen megvárták társaik. Így lökdösték át észrevétlenül egymást s magukat a határaikon.
Amikor életre kel a regény
Kifáradva, elcsigázva, késő délután értünk történetük egyik legfontosabb helyszínére. Jól esett leülni. A csontjainkban éreztük Flóra és Csitu fáradtságát.
Rövid pihenő után olvasni kezdtünk. Közösen, hangosan (nem tudjuk elégszer hangsúlyozni ennek a fontosságát), szerepekre osztva .
Azt azonban, hogy milyen volt a Fehér-kúti kulcsosháznál olvasni a mű tetőpontját, sem szó, sem kép nem tudja visszaadni. A Mecsek színei, hangjai, illatai belesimultak a szövegbe, s óhatatlanul a történet szerves részesei lettünk. Minden életre kelt. Körmünket rágtuk vagy kacagtunk, mert a szereplőink annyira valóságosak voltak.
Találgattuk, hol és hogyan bukkant elő Patacsi Aldár, melyik kidőlt fatörzsbe ragadt bele Flóra… „Hű, ez most így nagyon valóságos!” Az volt. Mire tovább indultunk, az erdő színei is megváltoztak. Esteledni kezdett.
Újjászületés
Aztán testileg-lelkileg feltöltődve elindultunk “haza”. Ahogy a fiatalok meg is fogalmazták, márnem voltunk fáradtak, átlendültünk a holtponton. Így van ez, ha az ember megtanul esélyt adni az ÚJNAK.
Sztereotípiadöngetés
Rengeteg előítélet kapcsolódik az olvasáshoz. Sőt, úgy látjuk, már az olvasás kifejezéshez is rengeteg negatív érzés kapcsolódik. Összegyűjtöttünk ezekből néhányat, s igyekszünk megcáfolni azokat.
„Leginkább a magányos emberek olvasnak„
Amikor elkezdünk közösen hangos olvasni egy könyvet, szinte azonnal közösségi „tudássá” válik a történet, mert rögtön mindenki hozzákapcsol valamit a saját gondolataiból, tapasztalataiból. Így a történetnek máris ezer árnyalata lesz, sokkal több és mélyebb, mintha valaki csak a egyedül olvasna. Később aztán a belsős poénok is megjelennek, így érzelmileg is tovább mélyülünk az eseményekben.
(Így született a „Mondd ki!”, ami szállóige a csapatunkban.)
„Aki olvas, az fél tapasztalni”
Az olvasáshoz nemcsak a magányosságot szeretik társítani, hanem a tétlenséget is. Valahogy úgy gondolhatják sokan, hogy a világtól elbújva az élettől elzárkózva élik mindennapjaikat a sokat olvasó emberek. Mi pedig azt tapasztaljuk, hogy a történetek cselekvésre ösztönöznek. Egy-egy könyv hatására barangoltuk be a Gellért fürdő mélyét, vagy pont a Gellért-hegy rejtett zugait, vagy kaptunk kedvet a kéktúra egy szakaszához.
„Olvasni unalmas, egyhangú, otthoni tevékenység„
Ezzel szemben mi bárhol tudunk közösen, hangosan olvasni. A tavalyi táborunkkal összesen hét különböző helyszínen olvastunk: játszótéren, a Gellért-hegyen, Szeged főterén, vonaton, a Napalatti Közösségi térben, a szegedi Boszorkányszigeten. Az idei táborok helyszíneiről nem is beszélve.
Olvasni bárhol lehet, még séta közben is!
Olvasótábor olvasás nélkül
Mivel a mecseki túra utolsó helyszínén végigolvastuk a könyvet, péntekre nem maradt közös olvasnivaló. Ám közös kaland annál több maradt az utolsó napra is.
Találkozhattunk Baronek Jenővel, aki a magyar túrázók meghatározó alakja. Óriási szenvedéllyel mesélt nekünk a Mecsekről.
Végre elkészültek a közös táboros pólók, amire sokan egy Móra Ferenc idézetet választottak. Meghatottan olvastuk a sorokat.
„Mindenkinek ád a sors fiatal korában olyan kalandot, amire még öregen is szívdobogva gondol vissza.” (Móra Ferenc)
Napi menetrend:
- Vidám reggeli ébresztő (utolsó tábori ébresztő, a reggelit ma is mi, felnőttek készítettük)
- Találkozás Baronek Jenővel
- Közös alkotás (elkészültek a tábori pólók)
- Búcsú Pécstől,
- #kéknyár dedikált példányát “elhagytuk” (a pályaudvaron, a vándorkönyvünk útnak “indult”)
- Hazautazás (már csendesebben, szunyókálósan)
“Utóhang”
Magasabbra kell tenni a lécet!
Mondta egy bácsi a vonaton, miután megkérdezte, mit és mennyit olvastunk a táborban. Szerinte az ő idejében szervezett, tudományos előadásoktól hemzsegő hét volt az igazi (kihívás). Mi pedig minden kudarctól óvjuk a gyerekeket, nem állítjuk igazi próbák elé őket. Megmondom őszintén, szíven ütöttek a szavai. Hiszen nem látta az erőfeszítéseinket, gondos előkészületeinket. Sőt, igazából a táborra semennyire sem volt kíváncsi. Arról pedig, hogy számára mit jelenthet az igazi kihívás vannak sejtéseim.
A pont jó szöveg
Aztán nagyon elgondolkodtam a szavain. Azon, hogy ez a mondat mennyire romboló tud lenni. Mert véleményünk szerint az olvasás akkor tud természetessé válni, ha az olvasott szöveg pont jó: szóhasználatban, témában, történetvezetésben, betűnagyságban, sortávolságban, tagolásban és bizony terjedelemben is. És akkor még az illusztrációt meg sem említettük.
Könyvet választani körültekintően szoktunk, figyelve arra, hogy a fenti szempontoknak maradéktalanul megfeleljen. És majd csak azt követően találjuk ki vagy keressük meg a történethez kapcsolható programokat. Mert végső soron minden alkalommal arra törekszünk, hogy az olvasás élményt nyújtson.
Szóval magasabbra kell tenni a lécet? Igen, egyre magasabbra, a fokozatosság elvét szem előtt tartva. Ezért nagyon fontos, hogy amikor könyvet adunk gyermekeink kezébe, akkor ne sértődjünk meg azon, ha hajdanvolt kedvenceinket nem értékelik. Abban hiszünk, hogy mindenkihez szól egy történet, ezért a könyvválasztásnál nem hagyhatjuk figyelmen kívül, kinek szánjuk azt.
Közösen, hangosan élménnyé válik
Zsörtölődés helyett a közös olvasásban hiszünk. Tudjuk és tapasztaljuk mennyi felejthetetlen élmény kapcsolódik ezekhez a pillanatokhoz.
Vágjunk bele minél többen, és akkor fokozatosan egyre magasabbra tehetjük azt a bizonyos lécet!